Gion Nándor

Gion Nándor a bácskai Szenttamáson született, és Szegeden hunyt el. Vajdasági magyar író, újságíró, forgatókönyvíró; az Újvidéki Rádió magyar szerkesztőségének és az újvidéki színház magyar társulatának vezetője, kisebbségi kultúrpolitikus volt, a kilencvenes évek elején, a délszláv háború idején Budapestre települt. Pályájának meghatározó helyszíne szülővárosa, a többnemzetiségű Szenttamás: regényeiben a helyi történetek, családi emlékezetek és közösségi konfliktusok a huszadik századi történelem nagy fordulataival találkoznak.

Prózájának ereje a történetmondás közvetlenségéből fakad. A könnyen követhető, anekdotikus felszín mögött erőszak, kiszolgáltatottság, etnikai feszültség és erkölcsi alku dolgozik; hősei egyszerre esendők és emlékezetesek, a komorságot száraz humor, meseszerű képalkotás és a beszélt nyelv elevensége ellensúlyozza. Emiatt a könyvek irodalmi rangjuk mellett olvasmányként is jól megközelíthetők. Halála után a Digitális Irodalmi Akadémia posztumusz tagjává választotta, életművét kilenckötetes kiadás rendezte el.

Gion életművének gerince a Latroknak is játszott négy regénye: egy bácskai közösség fél évszázada a századfordulótól a titói évekig, ugyanazokkal a családokkal, barátságokkal és sérelmekkel, magyar, szerb, zsidó és német szereplőkkel. Mellette a Szenttamási történetek ifjúsági regényei kisebb léptékű kalandokon keresztül beszélnek barátságról, természetvédelemről és a felnőttek világának igazságtalanságairól, felnőtt olvasónak is szólva. A harmadik réteg a saját jelenére reagáló, ironikus társadalmi próza, a kisvárosi korrupcióról, a késő jugoszláv szorongásról és a délszláv háború menekültjeiről, valamint a novellafüzérek, amelyek a groteszk Keglovics utcai történetektől az áttelepülés keserű emlékezéséig érnek.

Az életműkiadás dokumentumkötetei, naplók, interjúk, drámák és kritikák, a regényismerő olvasónak nyitják meg a műhelyt.

Kinek nem való: aki gyors cselekményt, egyetlen központi konfliktust vagy részletes történelmi magyarázatot vár, annak a sok mellékalak, az epizodikus szerkezet és a korszak háttérből összerakandó képe fárasztó lesz; a balladisztikus erőszak, a háborús megtorlások és a keserű humor érzékeny olvasónak megterhelő. A kései metafikció, elsősorban az Izsakhár, türelmet és a szerző világának ismeretét kéri.