Jón Kalman Stefánsson

Jón Kalman Stefánsson ma az izlandi irodalom legismertebb hangja, itthon pedig az utóbbi évek egyik legnagyobb műfordítás-kedvence – ritka eset, hogy egy északi szépirodalmi szerzőnek ekkora magyar olvasótábora nőjön. A világa a zord izlandi táj: halászok, tanyák, kikötők, ahol az élet és a halál között néha csak egy elrongyolódott kesztyű a különbség – de a tájnál is jobban érdekli, mi zajlik az emberekben.

Az ő könyvei lassú, líraian hömpölygő olvasmányok: ha szereted, amikor egy regény megáll egy gondolatnál, és fél oldalt elmélkedik időről, vágyról vagy a tenger természetéről, nála otthon leszel. Ha a kitérők és a filozofálgatás türelmetlenné tesznek, és feszes cselekményre vágysz, inkább kerüld – Stefánssonnál az út a lényeg, nem a célba érés.

Regényeiben az elbeszélő hang legalább olyan fontos, mint a történet: gyakran holtak, kórusok vagy nemzedékek beszélnek, az idősíkok szabadon csúsznak egymásba, és a hétköznapi jelenetek észrevétlenül emelkednek példázattá. Visszatérő témái a hiány – az elveszített szerelmek, apák, otthonok –, a versek életmentő ereje és a kérdés, mit ér az emberi melegség a közönyös természet színe előtt. Prózája tele van olyan mondatokkal, amiket kiírsz magadnak.