Murakami Haruki

Murakami Haruki a kortárs japán irodalom legismertebb alakja, akinek könyveiben a nagyvárosi magány álomszerű, gyakran megfejthetetlen eseményekkel találkozik. Kiotóban született, Kóbe környékén nőtt fel, Tokióban, a Vaszeda Egyetemen tanult drámát. Szülei japán irodalmat tanítottak, őt viszont fiatalon az amerikai regények, a jazz és a nyugati popkultúra vonzotta; feleségével éveken át jazzklubot vezetett Tokióban, mielőtt főállású író lett. Saját elbeszélése szerint egy baseballmeccsen, a huszonkilencedik évében támadt benne a váratlan érzés, hogy képes lenne regényt írni, és még aznap este nekikezdett. Ez az ösztönös kezdet a módszerét is jellemzi: gyakran terv nélkül indul el egy történettel, és hagyja, hogy az írás közben felbukkanó kapcsolatok vezessék. A Norvég erdő hozta meg számára a tömeges ismertséget, a Franz Kafka-díjat és a Jeruzsálem-díjat is megkapta, és fordítóként Fitzgeraldot, Carvert és Capotét ültette át japánra. Magyarul a Geopen kiadónál jelennek meg a könyvei, az utóbbi évek köteteit Mayer Ingrid fordította.

Murakamit akkor érdemes választani, ha a magányról, emlékezetről, szerelemről és identitásról szóló történetek érdekelnek, és el tudod fogadni, hogy a valóság határai időnként elmosódnak. Jó választás, ha szereted a melankolikus hangulatot, az álomszerű helyszíneket és az olyan regényeket, amelyekben egy jelentéktelennek tűnő esemény hosszú belső utazás kezdete. Borges, Kafka vagy David Lynch világának kedvelői ismerős vonásokat találnak nála, bár az ő hangja jóval hétköznapibb és könnyedebb. Aki gyorsan haladó, szigorúan felépített cselekményt és minden rejtélyre magyarázatot vár, annak a hosszabb regényei próbára teszik a türelmét.

Murakami történeteinek állandó kiindulópontja a hiány: eltűnik egy szeretett ember, megszakad egy barátság, vagy a főszereplő egyszerűen azt érzi, valami alapvető hiányzik az életéből. A keresés ritkán vezet egyetlen válaszhoz, a rejtély inkább mélyül, ahogy a szereplő közelebb kerül hozzá, és a lényeg az, mi változik meg közben benne. Ehhez kapcsolódik a két egymás mellett létező valóság visszatérő képe: a hétköznapi élet és egy különös, álomszerű tér folyamatosan hat egymásra, kutak, alagutak, elzárt szobák és könyvtárak vezetnek át a kettő között, és a szereplők meglepően nyugodtan fogadják a lehetetlent. A zene a történetmesélés eszköze, jazzlemezek, Beatles-dalok és klasszikus művek kísérik a szereplőket, a főzés, a séta és az úszás aprólékos leírása pedig sajátos, lassú ritmust ad a prózának. A könnyed különcség mögött gyakran gyász, bűntudat és erőszak húzódik: a Kurblimadár krónikája Japán háborús múltjával néz szembe, a tokiói metrótámadás és a kóbei földrengés pedig a kilencvenes évek közepétől a közösségi traumát is a témái közé emelte. Kinek nem való: aki minden furcsa eseményre magyarázatot és minden szálnak lezárást vár; aki passzív, sokat egyedül töltő főszereplőkkel nehezen tart ki hosszú, hétköznapi tevékenységekből álló szakaszokon; és aki önálló, részletesen kidolgozott női szereplőket keres, mert a nők nála gyakran a férfi főhős belső útjának elindítói vagy kísérői maradnak, és ezt a visszatérő kritikát az életmű nem cáfolja meg. Tartalmi figyelmeztetés: több regényében szerepel öngyilkosság, szexuális erőszak és háborús kegyetlenség.