A temető könyve
fantasy
Neil Gaiman ifjúsági regénye, Chris Riddell illusztrációival. Az első fejezetben egy Jack nevű férfi késsel a kezében végez egy családdal, a totyogó kisfiú azonban, akiért igazából jött, kimászik a kiságyból, és felsétál a domboldali öreg temetőbe. A halottak befogadják: a fiú neve ettől kezdve Senki Owens, a barátainak Sen, nevelőszülei egy évszázadok óta halott házaspár, gyámja pedig Silas, aki se nem élő, se nem holt. Sen szellemektől tanul betűvetést, felfedezi a domb alatti ősi sírt és a vámpírvárosra nyíló kaput, miközben odakint a gyilkos nem felejtette el, hogy a munkája befejezetlen. Borzongató és melegszívű felnövéstörténet sírkövek között.
Miért érdemes?
A könyv első fejezetében egy férfi késsel a kezében végez egy család tagjaival — de a totyogó kisfiú, akiért igazából jött, észrevétlenül kimászik a kiságyból, és felsétál a domboldali öreg temetőbe. A halottak pedig döntenek: befogadják. A fiú neve ettől kezdve Senki Owens — Sen a barátainak —, nevelőszülei egy évszázadok óta halott házaspár, gyámja pedig Silas, aki se nem élő, se nem holt, és éjszaka jár.
Innen a regény egy felnövéstörténet — csak épp sírkövek között: Sen szellemektől tanul betűvetést és történelmet, felfedez ghoul-kaput és ősi sírt a domb mélyén, barátkozik boszorkánnyal, és lassan kinövi a temető biztonságát. Minden fejezet egy életkor és egy önálló kaland — közben pedig odakint még mindig ott a férfi a késsel, aki nem felejtette el, hogy a munkája befejezetlen.
Gaiman itt találta meg a tökéletes egyensúlyt borzongás és melegség között: a könyv tele van halállal, mégis az egyik legmelegebb szívű történet arról, mit jelent felnevelni egy gyereket — és elengedni. A dzsungel könyvének szerkezetét idézi, farkasok helyett szellemekkel; gyereknek izgalmas kaland, felnőttnek finom, szomorú-szép mese az elmúlásról és az életre való bátorságról.
Ritka kettős bravúr: a gyerekek és a legszigorúbb kritikusok egyszerre szerették világszerte. Felolvasásra kiváló — fejezetenként adagolható —, és az a fajta könyv, amelynek az utolsó oldalai a felolvasó felnőttet viselik meg jobban. A Coraline párja az életműben: ugyanaz a bátor egyensúly gyerekkönyv és rémtörténet határán — aki azt szerette, ennél otthon lesz.
Kinek való?
Neked való, ha tíz év körüli vagy nagyobb gyerekkel keresel közös olvasmányt — kalandnak izgalmas, esti felolvasásnak borzongatóan hangulatos, és jó beszélgetéseket nyit halálról, bátorságról, elengedésről. Ha Gaimannel ismerkednél, ez az egyik legjobb belépő az életműbe. És ha felnőttként szereted a szomorkás-szép meséket, az utolsó fejezet külön ajándék lesz. Halloween és őszi esték hivatalos olvasmánya — de a melege miatt egész évben működik.
Kinek nem feltétlenül?
Nem feltétlenül neked való, ha kisebb vagy érzékenyebb gyereknek szánod: az első fejezet gyilkossága ijesztő nyitány — érdemes előre tudni róla, és mellette lenni az elején. A szerkezet epizodikus: aki egyetlen feszes cselekményt vár, annak a középső fejezetek kitérőnek tűnhetnek. És aki horrort remél a temető-díszlettől, mást kap: ez alapjában meleg, gyengéd könyv — a borzongás csak fűszer. És egy időzítési tipp: friss gyász idején a gyerekkel közös olvasást érdemes átgondolni — a könyv gyönyörűen, de nagyon közvetlenül beszél a halottakról; van, akinek pont ezért gyógyító, és van, akinek még korai.
Ehhez hasonlót keresel?
Mondd meg, mi tetszett eddig, és személyre szabott ajánlót adunk.
Hasonló könyveket kérek