Ne engedj el…
sci-fi
Kazuo Ishiguro regénye egy Hailsham nevű, első pillantásra idilli angol bentlakásos iskolából indul: kertek, rajzórák, őrzött gyerekkor. Kathy, az elbeszélő innen emlékezik vissza nyugodt, már-már csevegő hangon a barátságaira, az első szerelmekre és a tanárokra, csakhogy az emlékekben újra és újra megakad valami: egy félmondat, egy furcsa pillantás, egy szabály, amelynek nincs magyarázata. Miért félnek tőlük egyes tanárok, miért olyan fontos, hogy alkossanak, és mi vár rájuk az iskola után? Kathy, Ruth és Tommy hármasának története bármelyik iskolában játszódhatna, a felszín alatt azonban apránként áll össze egy egészen más kép. Visszafogott hangú, szorongató lélektani regény arról, mit fogadunk el csendben a saját világunkban.
Miért érdemes?
Hailsham első pillantásra idilli angol bentlakásos iskola: kertek, rajzórák, őrzött gyerekkor. Kathy, az elbeszélő innen emlékezik vissza — nyugodt, már-már csevegő hangon — a barátságaira, az első szerelmekre, a tanárokra. Csakhogy az emlékekben újra és újra megakad valami: egy félmondat, egy furcsa pillantás, egy szabály, aminek nincs magyarázata. Miért félnek tőlük egyes tanárok? Miért olyan fontos, hogy alkossanak? És mi vár rájuk az iskola után? A könyv az egyik legszebb lassú felismerés-élmény a kortárs irodalomban: Ishiguro sosem jelenti be az igazságot — hagyja, hogy az olvasó rakja össze, apránként, egyre szorongóbban. Ezért itt sem árulunk el belőle semmit; ez az a könyv, amelyikről tényleg nem szabad előre olvasni.
A felszín alatt közben egy nagyon emberi történet zajlik: Kathy, Ruth és Tommy hármasa — barátság, féltékenység, elszalasztott pillanatok — bármelyik iskolában játszódhatna. És pont ez a könyv zsenialitása: mire a teljes kép összeáll, a kérdés már az, miért fogadják el mindezt — és hogy mi, olvasók, mi mindent fogadunk el ugyanilyen csendesen a saját világunkban.
Ishiguro hangja összetéveszthetetlen: visszafogott, precíz, szenvtelennek tűnő próza, amely mögött hatalmas érzelmi nyomás gyűlik. Semmi hatásvadászat — és talán ezért üt akkorát: a legfájdalmasabb jelenetek is halkan történnek meg.
Olvasni könnyű és gyors — megérteni, hogy mit olvastál, az tart tovább. Az a fajta könyv, amelyik napokkal a vége után szólal meg igazán. A cím pedig — egy dal címe, amely a történetben is felbukkan — a végére telik meg teljes jelentéssel: kevés regénynek van ilyen pontosan megválasztott utolsó akkordja.
Kinek való?
Neked való, ha a csendes, lélektani történeteket szereted, ahol a feszültség fokozatos megértésből épül a látványos fordulatok helyett. Ha kedveled a spekulatív irodalom emberi, elgondolkodtató vonalát, ez az egyik csúcsa — szépirodalmi eszközökkel. Könyvklubba az egyik legjobb választás: a záró kérdései órákig tartó beszélgetést indítanak. És ideális első Ishiguro is — utána valószínűleg a többit is akarni fogod. Ha pedig már ismered a történetet — filmből vagy régebbi olvasásból —, az újraolvasás külön műfaj: másodszorra minden korai jelenet másról szól.
Kinek nem feltétlenül?
Nem feltétlenül neked való, ha tempót és akciót vársz — a könyv szándékosan lassú, az elbeszélő kitérői és emlékfoszlányai maga a módszer. Aki happy endet keres, rossz helyen jár: ez mélabús, felkavaró történet, érdemes hozzá jó lelkiállapotot választani. És fontos: kerüld el a fülszövegeket, ismertetőket, a filmváltozat leírását — ennél a könyvnél az elrontott meglepetés tényleg élményt rabol.
Ehhez hasonlót keresel?
Mondd meg, mi tetszett eddig, és személyre szabott ajánlót adunk.
Hasonló könyveket kérek