Napok romjai
kortárs szépirodalom
Stevens komornyik útra kel, és közben szembesül azzal, mit áldozott fel a tökéletes szolgálatért. Kazuo Ishiguro könyve a kimondatlan érzések és az elszalasztott élet regénye. Stevens komornyik autóval indul Salisbury felé, hogy meglátogassa a régi házvezetőnőt, és útközben végigpergeti, mire tette fel az életét. Darlington Hall ura náci vendégeket fogadott. Miss Kenton szerette. Kazuo Ishiguro könyvében minden fontos mondat kimondatlan marad, és annak való, aki bírja a csendes szívfájdalmat.
Miért érdemes?
Stevens, Darlington Hall tökéletes komornyikja élete első igazi szabadságát tölti: autóval vág át a nyári Anglián, hivatalosan azért, hogy felkeresse Miss Kentont, a hajdani házvezetőnőt — hátha visszatérne dolgozni. Hat nap országút, fogadók, kilátók — és közben megállíthatatlanul árad az emlékezés: a Hall nagy évtizedei, a konferenciák, az ezüst fényesítése, és minden, amit Stevens akkor nem vett észre. Vagy nem engedett észrevenni magának.
Mert ez a regény a megbízhatatlan elbeszélés csúcsteljesítménye: Stevens mindent elmond, és semmit nem mond ki. A „méltóságról" értekezik, miközben a sorok közt egy elszalasztott szerelem és egy rossz ügynek szentelt élet rajzolódik ki — Miss Kenton apró gesztusai, amelyeket a komornyik akkor sem és most sem mer megfejteni, és a gazdája, Lord Darlington, akinek a két háború közti „békeépítése" valójában a nácik szalonképessé tétele volt. Az olvasó mindent előbb ért meg, mint Stevens — és pont ez fáj a legjobban.
Ishiguro kérdése kíméletlen és egyetemes: mit ér a tökéletes szolgálat, ha rossz ügyet szolgál? Meddig erény a hűség, és honnan a felelősség feladása? Stevens az életét tette fel arra, hogy nagy ember árnyékában nagy komornyik legyen — és a regény azt a pillanatot írja meg, amikor egy ember visszanéz, és el kell döntenie, mit kezd a maradékkal.
Csendes, precíz, tökéletesen megmunkált könyv — rövid, mégis egy teljes élet fér bele. A belőle készült film is klasszikus, de Stevens hangja — az udvarias mondatok alatt megbúvó földrengés — csak olvasva szólal meg igazán. A Ne engedj el… szerzőjének másik nagy műve: más díszlet, ugyanaz a téma — az élet, amit hagytunk megtörténni magunkkal.
Kinek való?
Neked való, ha a Ne engedj el… megérintett — Ishiguro itt ugyanazt a visszafogott, sorok közt beszélő prózát műveli, elfojtott angol díszletek közt. Ha szereted a kimondatlan érzelmekre épülő drámákat, ez a műfaj etalonja: minden a felszín alatt történik. És ha az öregedés, a számvetés, a „mi lett volna, ha" kérdései most közel járnak hozzád, ez a könyv pontosan és gyógyítóan fájdalmas beszélgetőtárs. Könyvklubba is kiváló: Stevens megítélése — áldozat vagy bűnrészes, hűséges vagy gyáva — garantáltan megosztja a társaságot, és a vita hamar arról kezd szólni, ki mit hallgatott el a saját életében.
Kinek nem feltétlenül?
Nem feltétlenül neked való, ha cselekményt vársz: itt egy autóút és egy emlékfolyam a történet — a dráma abban van, ami nem hangzik el. A lassú égéshez türelem kell: az első fejezetek komornyik-értekezései szándékosan ráérősek, a súlyuk utólag derül ki. És aki bájos, nosztalgikus kastély-történetet remél, azt a könyv szíven fogja ütni — ez a regény pont a nosztalgia áráról szól.
Ehhez hasonlót keresel?
Mondd meg, mi tetszett eddig, és személyre szabott ajánlót adunk.
Hasonló könyveket kérek