Misima Jukio

Misima Jukio a huszadik századi japán irodalom legellentmondásosabb alakja: dandy és testépítő, a hagyományos szamuráj-eszmények megszállottja, aki nyilvános rituális öngyilkossággal fejezte be az életét – és mindez ott lüktet a könyveiben is. A prózája a végletekről szól: eszményi szépségről, amelyet el kell pusztítani, vágyakról, amelyeket nem szabad kimondani, és arról a feszültségről, amely a modern Japán és az eltűnő régi világ között húzódik.

Erős, sűrű, sokszor kegyetlen irodalom ez – annak való, aki bírja, ha egy regény kényelmetlenül közel hajol a megszállottsághoz és az önpusztításhoz. Aki a japán prózától a csendes, meditatív szépséget várja, annak Misima sokk lehet: ő nem szemlélődik, hanem éget.

Hősei kívülállók, akik egy eszmény – egy templom, egy test, egy szerep – bűvöletében élnek, amíg a rajongás rombolásba nem fordul. Az önelemzés nála sebészi pontosságú: senki nem írt nálánál őszintébben szégyenről, színlelésről és arról, milyen maszkot viselni egy egész életen át. A stílusa díszes, érzéki, szinte barokkos – lassabban olvastatja magát, mint egy mai regény, de a képei beléd égnek.