Garaczi László

Budapesten született magyar író, aki magyar–történelem, majd filozófiai tanulmányokat folytatott. Verseket, prózát, esszéket, drámákat és forgatókönyveket is ír. Korai prózájának kísérletező nyelvét a Plasztik és a Nincs alvás! mutatja, az Egy lemur vallomásai regényeiben pedig a gyerekkor, a katonaság és az íróvá válás személyes anyagát formálja újra. A Metaxa és a Weszteg a párkapcsolat sérülékenységét eltérő szerkezetben közelíti meg.

Akkor találhatsz benne társra, ha az emlékezés pontatlanságát, a félrecsúszó beszélgetéseket és a komoly helyzetben megszólaló humort is szereted. Olvasás közben gyakran kell hangot és nézőpontot váltanod. Aki folyamatos cselekményt, könnyen kiismerhető elbeszélőt és egyértelmű erkölcsi eligazítást vár, annak a korai prózák és a színpadi játékok különösen szokatlanok lehetnek.

Írásaiban a család mondatai, az iskola és a laktanya szabályai, a zene, a szerelmi vágy és a hétköznapi beszéd kerül új kapcsolatba. Korai rövid prózája merész képzettársításokkal dolgozik; a Lemur-könyvekben az életkorok és a visszatérő emlékek teremtenek összefüggést. A Wünsch híd elégikus töredékessége és a Hasítás pályakezdő közege ezen belül is más ritmust kíván. Drámáiban a szereplők eljátsszák, újramondják vagy kifordítják egymás történeteit. Kinek nem való: ha kizárólag egyenes időrendben szeretnél haladni, vagy biztos határt vársz a tényleges esemény és az elbeszélő képzelete között. Több műben szexuális bántalmazás, öngyilkosság, veszteség és nyers beszéd jelenik meg; a humor ezeket sem teszi könnyűvé.