William Shakespeare szonettjei

Miért érdemes?

Kevés versciklus kínál ennyire szoros olvasási helyzetet: egy beszélő újra és újra ugyanazokhoz a személyekhez fordul, és közben a saját érzései is elmozdulnak. Az első százhuszonhat vers egy fiatal férfihoz szól, akit előbb házasságra és utódokra biztat, majd a költészet ígéretével akar megőrizni az idő ellen. A dicséret azonban lassan függéssé válik. A kötetet érdemes úgy olvasnod, mintha egy hosszú, egyoldalú levelezés részleteit kapnád kézhez: a hallgató fél soha nem válaszol, mégis minden vers az ő hiányzó szavaira felel.

A második, rövidebb ciklus egy sötét hajú nőhöz fűződő vágyat és megvetést mond el. Itt a beszélő nem őrizni akar valakit, hanem szabadulni szeretne egy kötődéstől, amelyet maga is méltatlannak érez. A szépség hagyományos jelzői visszájukra fordulnak, a szerelmi vallomás gyakran kegyetlen önvizsgálattá alakul. A két ciklus közötti különbség adja a kötet teljes ívét: ugyanaz a hang egyszer az idealizálás, egyszer a kiábrándulás nyelvén beszél.

A szonettforma szabályai közé sűrített gondolatmenetek különös örömet adnak. Három négysoros egység épít fel egy képet vagy érvet, a záró sorpár pedig gyakran ellentmond neki. Ettől egy tizennégy soros vers is fordulatot hordoz, és a legismertebb darabok újraolvasáskor is kínálnak meglepetést. Magyarul a fordító döntései hallhatóvá teszik, mikor kerül a hangsúly a rímre, a beszédszerűségre vagy a szójátékra. Érdemes több fordítást is összevetni ugyanannál a versnél.

Az életrajzi találgatások – ki volt az ifjú, ki a sötét hölgy – sokakat foglalkoztatnak, de a versek megértéséhez nincs rájuk szükség. A ciklus ereje abban van, ahogyan a vágy, a féltékenység, a mulandóság és a költői önbizalom egymásba fonódik. Nem kell egyszerre végigolvasni; egy-egy vers, majd a mellette állók visszafelé is új jelentést kapnak. A kötet olyan olvasónak való, aki hajlandó lassítani, és a rövid formában is nagy érzelmi és gondolati változásokat keres.