Addie LaRue láthatatlan élete
fantasy
Addie a XVIII. századi Franciaországban köt alkut a sötétséggel, hogy örökké élhessen. Az ár az, hogy mindenki elfelejti, amint kilép az ajtón. Háromszáz éven át senki nem tudja megjegyezni a nevét. Nem köthet barátságot, nem hagyhat nyomot, nem írhatja le magát sehol. Addie ezért máshogy létezik: műalkotásokba kerül be modellként, dalokban bukkan fel, ott hagyja magát mindenütt, ahol tudja.
Miért érdemes?
A tizennyolcadik század elején, egy francia faluban Adeline LaRue-t férjhez adnák, ő pedig az esküvője elől az erdőbe fut, és sötétedés után imádkozik — pedig arra tanították, hogy sötétedés után már csak az öreg istenek válaszolnak. Az alku megköttetik: Addie szabadságot kap és időtlen életet — cserébe mindenki elfelejti, amint elfordul tőle. A szülei idegenként néznek rá, a szobát, ahol aludt, kiadják másnak; nem hagyhat nyomot, nem mondhatja ki a nevét, nem írhatja le. Háromszáz év következik így — láthatatlanul, de makacsul életben.
A regény nagy gyönyörűsége, ahogy Addie kijátssza az átkot: nyomot ugyan nem hagyhat, ihletet viszont igen. Festményeken, dalokban, szobrokon bukkan fel újra és újra egy hét szeplős lány arca: Addie a művészeten keresztül csempészi be magát a világ emlékezetébe. Közben pedig évszázadokon át tart a macska-egér játék Luckal, a sötétséggel, akivel az alkut kötötte — a kettejük viszonya a könyv legkülönösebb, legvitatottabb szála: gyűlölet, függés és valami, aminek nem szabadna megtörténnie.
Aztán háromszáz évvel később, egy New York-i antikváriumban történik valami, ami addig soha: egy fiú a pult mögött azt mondja Addie-nek, hogy emlékszik rá. Innen indul a regény jelen idejű szála, és többet nem árulunk el; csak annyit, hogy Henry titka legalább akkora, mint Addie-é.
Hangulat-vezérelt, időugrásos, ráérős könyv, amelyet egyetlen kérdés hajt: mit ér egy élet, ha nem marad utána semmilyen nyom? Világszerte rajongott olvasmány lett, és jól illik azok mellé a regények mellé, amelyek a meg nem élt életeket járják körül: itt a meg nem jegyzett élet a tét, és az, hogyan lesz az emberé a saját története.
Kinek való?
Neked való, ha a hangulatért olvasol: Schwab prózája párizsi tetők, New York-i antikváriumok és éjszakai beszélgetések szövete — lassú, szép, elmerülős. Ha az Éjfél Könyvtár kérdései megfogtak, ez a párja, sötétebb és romantikusabb kiadásban. És ha szereted az évszázadokon átívelő történeteket, Addie háromszáz éve a történelmen át vezetett magánséta — művészettel, háborúkkal, apró élet-morzsákkal. Ajándéknak is szép választás művészetkedvelő, melankóliára hajlamos olvasónak — pontosan az a könyv, amelyet az ember a kedvenc antikváriumában képzel el megtalálni.
Kinek nem feltétlenül?
Nem feltétlenül neked való, ha pörgős fantasyt vársz: itt kevés a cselekmény és sok a hangulat — az idősík-váltogató szerkezet ismétlődő ritmusa nem mindenkinek fekszik. A terjedelemhez képest a történet kevés fordulatot tartogat — aki eseményt akar, elunhatja. És a befejezés megosztó: van, akinek a könyv legjobb húzása, van, akit frusztrál — érdemes nyitottan érkezni.
Ehhez hasonlót keresel?
Mondd meg, mi tetszett eddig, és személyre szabott ajánlót adunk.
Ajánlót kérek