Ház az égszínkék tengernél

Miért érdemes?

Linus Baker negyvenes, magányos, túlsúlyos ügyintéző a Mágikus Ifjakért Felelős Minisztériumban. A dolga az, hogy árvaházakat ellenőrizzen, ahol különleges képességű gyerekeket nevelnek, és a jelentéseit szigorúan a szabálykönyv szerint írja meg. Egy nap a Felsővezetőség rendkívüli megbízást ad neki: utazzon el egy hónapra egy tengeri szigetre, és mérje fel az ottani otthont, ahol hat gyereket gondoznak — közülük az egyik hivatalosan a világvége lehetséges okozója. Linus tehát összepakolja a szabályzatát, a macskáját a szomszédra bízza, és felszáll a vonatra, ki az örökös esőből.

Ami ezután jön, az látszólag alig több hétköznapoknál: reggelik, kerti munka, kirándulás, egy zöld kocsonyás lény, aki pincérnek készül, egy kislány, aki az erdőt szereti jobban, mint az embereket, és egy gondviselő, aki minden gyerekben pontosan azt látja, ami. A könyv tétje mégis végig érezhető: Linus jelentése alapján bezárathatják az otthont, tehát mindaz, ami ott épül, egy ellenőr aláírásán múlik.

A regény ereje a szelídségében van, és abban, hogy a szelídséget nem összetéveszti a súlytalansággal. A háttérben végig ott a félelemre épülő rendszer: feliratok, amelyek arra kérik a lakosságot, jelentsék a gyanúsat, szomszédok, akik nem engednek be gyerekeket a boltba, és egy hivatal, amely aktákban gondolkodik emberek helyett. A gyerekeket az teszi különlegessé, hogy valaki végre gyerekként néz rájuk, a varázserejükön messze túl.

Klune hangja meleg, humoros és nagyon olvasmányos, a két felnőtt főszereplő között kibontakozó gyengéd szerelmi szál pedig visszafogott és felnőtt. Ha ez a hangnem bejön, a szerző több könyve is ugyanezt tudja: A suttogó ajtón túl a gyászról beszél hasonló gyengédséggel, a Farkasok dala és A bábuk élete pedig más műfajokban viszi tovább a talált családok témáját. Ez az a könyv, amelyet érdemes akkor elővenni, amikor a hírek nyomasztanak és valami jóleső, mégsem üres olvasmány kell — sokan éppen ilyen időszakban találnak rá.