Rubinvörös

Miért érdemes?

A Montrose családban mindenki tudta, hogy az időutazás génje az unokatestvérre, Charlotte-ra szállt: őt tanították évekig vívásra, táncra, korabeli illemtanra, ő kapta a felkészítést és a figyelmet. Gwendolyn közben normális londoni kamaszként élt, iskolába járt, és legfeljebb annyi különöset tapasztalt, hogy időnként szellemeket lát. Aztán egy nap a világ megbillen körülötte, és néhány perc múlva egy másik évszázad utcáján találja magát — felkészületlenül, rossz ruhában, fogalma sincs, mit kell tennie.

Innentől a könyv két dolgot csinál nagyon jól. Egyrészt működtet egy titkos társaságot, amely évszázadok óta gondosan felügyeli az időutazókat, saját szertartásokkal, szabályokkal és egy krónikával, amelyből mindig épp a lényeg hiányzik. Másrészt végig fenntartja azt a nagyon kellemes feszültséget, hogy a főszereplő mindenkinél kevesebbet tud, és mégis neki kell boldogulnia.

Gwen hangja adja a sorozat báját. Nem hősként viselkedik — tizenévesként: fél, kapkod, poénkodik, a legjobb barátnőjével elemzi a helyzetet, és halálosan idegesíti, hogy a felkészített unokatestvér lekezelően bánik vele. Az évszázadokat átívelő szertartások és a mai kamaszszleng ütközése a könyv humorának legfőbb forrása.

A trilógia a Zafírkékkel és a Smaragdzölddel folytatódik, és a szálak erősen összefonódnak — érdemes mindhárom kötetre készülni. Filmfeldolgozás is készült belőle, de a regény sokkal többet ad a szereplők belső világából. Ha könnyed belépőt keresel a fantasyhez kamasz olvasónak, ez az egyik legbiztosabb választás, felnőttként pedig kellemes, gyors kikapcsolódás egy esős hétvégére. Külön erénye a könyvnek, hogy a családi viszonyokat is komolyan veszi: a nagyanya, az anya és a nagynénik között zajló hatalmi játszmák legalább annyira mozgatják a történetet, mint maga az időutazás.