Vasgyári eklógák

Miért érdemes?

A dráma tizennyolc jelenete nem hagyományos várostörténeti időrendet követ. Legendák, valós helyek, ipari emlékek és színpadi látomások váltják egymást, ezért Miskolc múltja egyszerre dokumentum és kísértettér. A töredezett forma lehetővé teszi, hogy az Acélváros felemelkedése és leépülése ne puszta adatként; inkább több nemzedék testében és nyelvében jelenjen meg. A Vasgyár elhagyott épületei saját mitológiát kapnak. A szörnyek és a Beteg Kisfiú alakja nem fedik el a társadalmi veszteséget; inkább alakot adnak annak, amit egy közösség nehezen mond ki. Az ipari táj így egyszerre munkahely, büszkeség, veszély és hiány. A darab arra kérdez rá, hogyan lehet örökölni egy olyan identitást, amelynek fizikai alapjai már nagyrészt eltűntek. A két szerző közös hangja helyi kötődésből indul, mégsem csak miskolci nézőnek szól. A szereplők sorsában felismerhető a bezárt üzemek, elvándorlás és városi önkép sok más közösséget érintő tapasztalata. A valós és fiktív rétegek egymást vitatják, ezért a nosztalgia nem marad érintetlen: a dicső múlt mellett a hallgatás, a felelősség és a kiszolgáltatottság is színre kerül. Olvasva érdemes elképzelni a hangot, a teret és a jelenetek közti vágásokat, mert a szöveg színpadra készült. A kötet után fényképek és helytörténeti anyagok új összefüggéseket nyithatnak. Azoknak ad gazdag élményt, akik elfogadják, hogy a város emlékezete nem egyetlen tanulságba rendeződik; inkább egymással vitázó történetekből és hiányokból áll.