Vakság
kortárs szépirodalom
A Vakság sorozat 1. kötete
Fehér vakság terjed járványként, a karantén pedig gyorsan embertelenné válik. José Saramago pont nélküli mondatai kíméletlenül mutatják meg, milyen vékony a civilizáció. Egy autós fehér ragyogást lát a kereszteződésben, és megvakul, aztán mindenki más is, akihez hozzáér. A hatóság karanténba zárja őket, egyetlen asszony marad látó. Pont nélküli, hömpölygő mondatokban fogy az élelem, a szemérem, a remény, és hullik le a civilizáció. Nem kíméli olvasóját José Saramago.
Miért érdemes?
Egy férfi áll a lámpánál a kocsijában, és egyik pillanatról a másikra megvakul — de sötét helyett tejfehér ragyogást lát. A fehér vakság pedig terjed: orvos, tolvaj, szemészeti váróterem — napok alatt járvány lesz belőle, a kormány pedig a megoldást választja, amit a kormányok szoktak: a fertőzötteket egy kiürített elmegyógyintézetbe zárja, fegyveres őrökkel. Egyetlen ember lát az egész épületben: az orvos felesége, aki vaknak hazudta magát, hogy a férjével mehessen — és aki ettől a döntéstől a világirodalom egyik legnagyobb hőse lesz.
Mert a Vakság valójában kísérlet: mi marad az emberből, ha lekerül róla a civilizáció? Az intézet falai közt Saramago kíméletlen pontossággal írja végig a lebomlást — az elosztás vitáitól a hatalom megszerveződéséig és az erőszakig —, majd azt is, ami utána jön: a néhány ember, aki a legmélyebb ponton is embernek marad, és egymásba kapaszkodva újratanulja a világot. A könyv sötétje azért elviselhető, mert a magja mégis a méltóságról szól.
Külön élmény — és külön kapu — Saramago híres stílusa: hömpölygő, oldalhosszú mondatok, a párbeszédek vesszőkkel folynak egybe, a szereplőknek nincs nevük — az orvos, az első vak, a fekete szemüveges lány. Ez az első oldalakon szokatlan, de körülbelül húsz oldal után átkapcsol az agy, és onnantól hipnotikus: a szöveg sodrása maga is a vakság élménye — hangokra, ritmusra hagyatkozik az olvasó is.
A portugál irodalom legnagyobb alakjának leghíresebb regénye, a huszadik századi allegorikus próza csúcsa — a nagy disztópiák mellett a harmadik nagy figyelmeztetés arról, milyen vékony a máz. Nehéz könyv, amely viszont örökre benned marad.
Kinek való?
Neked való, ha a nagy huszadik századi disztópiák vonalán keresed a következő olvasmányt — ez a sor harmadik pillére: emberi kísérlet ugyanarról, politikai berendezkedés helyett. Ha szereted az allegorikus, gondolati prózát, amely mégis zsigeri erővel üt, Saramago a mestere. És ha a stílusbravúrok vonzanak, a névtelen szereplős, központozás-folyam próza egyszeri irodalmi élmény — ilyen mondatokat senki más nem ír. És egy tipp: ha ez a könyv megfog, a folytatása — a Megvilágosodás — ugyanebbe a városba tér vissza évekkel később, egészen más kérdéssel.
Kinek nem feltétlenül?
Nem feltétlenül neked való most, ha megterhelő tartalmakra érzékeny vagy: az intézet-fejezetek erőszaka — köztük nemi erőszak — a kortárs irodalom legnehezebben olvasható oldalai közé tartozik; ezt fontos előre tudni. A stílus türelmet kér: az első húsz oldal munka, csak utána indul be a sodrás. És aki járványthrillert vár, mást kap: ez a könyv rólunk szól, a járvány csak eszköz — lassú, allegorikus, kegyetlen tükör.
Ehhez hasonlót keresel?
Mondd meg, mi tetszett eddig, és személyre szabott ajánlót adunk.
Ajánlót kérek