Gyilkosság a panoptikumban

Miért érdemes?

A regény Párizs sötét, szinte színpadszerű oldalára visz, ahol egy panoptikum egyszerre helyszín, metafora és megtévesztő látvány. Két fiatal nő halála között kell kapcsolatot találni, miközben Henri Bencolin és társai éjszakai klubok, félhomályos utcák és zárt terek között mozognak. A környezet végig azt sugallja, hogy az arcok és szerepek könnyen felcserélhetők. Carr korai korszakának darabja erősebben támaszkodik a gótikus atmoszférára, mint több későbbi, tisztán rejtvényközpontú könyve. A viaszbábuk mozdulatlansága, a mesterséges tekintetek és a titkos átjárók olyan teret teremtenek, ahol a megfigyelés állandóan bizonytalanná válik. A feszültséget a véres részletek helyett az adja, mennyire nehéz elválasztani a látványt a tényleges cselekvéstől. Bencolin sötétebb, teátrálisabb nyomozófigura, mint Gideon Fell vagy Sir Henry Merrivale. Jelenléte illik a párizsi alvilág és a művi borzongás keverékéhez, miközben a vizsgálat megőrzi a klasszikus feladvány fegyelmét. A társadalmi kapcsolatok, a féltékenység és az eltitkolt múlt ugyanúgy számítanak, mint a helyszín fizikai adottságai. A könyv akkor működik igazán, ha szereted, amikor egy krimi atmoszférája majdnem rémtörténetté változtatja a nyomozást. A korabeli melodráma és néhány túlrajzolt gesztus része az élménynek, ugyanakkor a cselekmény pontosan tereli a figyelmet. A panoptikum képei sokáig megmaradnak, mert a regény a hamis arcok témáját a történet egész szerkezetében következetesen használja.