Harry Potter és az azkabani fogoly

Miért érdemes?

Sokak szerint ez a sorozat legjobb kötete, és van rá jó okuk: ez az egyetlen rész, amelyben nincs jelen a főgonosz — mégis ez a legfeszesebb, legkerekebb történet mind közül. A fenyegetés ezúttal más természetű: Sirius Black, a hírhedt rab megszökött a szökésbiztosnak hitt Azkabanból, és mindenki tudja, kit keres. A Roxfort köré őröket állítanak — csakhogy a dementorok jelenléte néha rosszabb, mint amitől védenek.

A dementorok a sorozat legerősebb találmányai közé tartoznak: lények, amelyek ütés és harapás nélkül szívnak ki minden jó emléket és reményt — a szorongás és a depresszió tökéletes megtestesítői, gyerekkönyvben példátlan pontossággal. És velük érkezik a sorozat egyik legjobb felnőtt alakja, Lupin professzor: az első tanár, aki mutatványok helyett azt tanítja, hogyan nézzünk szembe a félelmeinkkel — és akinek a saját titka a könyv egyik legszebb szála.

Ez a kötet nyitja meg a múltat is: itt derül ki, kik voltak Harry szülei barátai, mi történt azon az éjszakán, és hogy a felnőttek világa tele van régi adósságokkal. A történet pedig a végén olyan szerkezeti bravúrt hajt végre, amelyről egy szót sem árulunk el — csak annyit, hogy kevés ifjúsági könyv meri ennyire megdolgoztatni és ennyire megjutalmazni az olvasóját.

Olvasni ugyanolyan sodró, mint az előző részek, de a tónus itt vált: a mese sötétedik, a tét személyesebb lesz, és a sorozat innentől kezd felnőni az olvasóival együtt. Aki idáig eljutott, itt szokott végleg beleszeretni. És itt debütál a sorozat legjobb mellékszál-hálója is: a Tekergők térképe, Roxmorts falucskája, a jóslástan-órák humora — csupa olyan elem, ami innentől végigkíséri a történetet, és amit az olvasók a mai napig emlegetnek.