Tüskevár
klasszikus
Fekete István ifjúsági regénye, a magyar természetírás klasszikusa. Tutajos, a pesti gimnazista egy egész nyarat kap ajándékba a Kis-Balaton nádrengetegében, távol a várostól, a szülőktől, mindentől. Mellette Matula bácsi, az öreg csősz, aki keveset beszél, de mindent tud: hogyan kell tüzet rakni, hallgatni, várni, észrevenni, és aki tanítás helyett csinálja a dolgát, és hagyja, hogy a gyerek ellesse. A leckéi néha kemények, aki elszúrja, viseli a következményét, de sosem megalázóak, és kettejük lassan épülő, szavak nélküli barátsága a könyv igazi története. Körülöttük a nádas, a hajnali pára és a vízimadarak, olyan tempóban, amely maga is a nádas tempója: lassú, figyelő, ismétlődő. Nyári, természetközeli felnövéstörténet arról, hogyan lesz egy elkényeztetett városi gyerekből ember.
Miért érdemes?
Tutajos, a pesti gimnazista egy egész nyarat kap ajándékba a Kis-Balaton nádrengetegében — távol a várostól, a szülőktől, mindentől. Mellette Matula bácsi, az öreg csősz, aki keveset beszél, de mindent tud: hogyan kell tüzet rakni, hallgatni, várni, észrevenni. A Tüskevár látszólag arról szól, hogy egy kamasz megtanul horgászni. Valójában arról, hogyan lesz egy elkényeztetett városi gyerekből ember — anélkül, hogy ezt bárki egyetlen szóval kimondaná.
Matula a magyar irodalom egyik legjobb tanárfigurája, éppen mert tanítás helyett csinálja a dolgát, és hagyja, hogy a gyerek ellesse. A leckéi néha kemények — aki elszúrja, viseli a következményét —, de sosem megalázóak. A kettejük lassan épülő, szavak nélküli barátsága a könyv igazi története, és az olvasók generációi vágytak már egy saját Matulára.
És ott a táj. Fekete István úgy írja le a nádast, a hajnali párát, a vízimadarakat, hogy az olvasó bőrén érzi a napot és orrában a víz szagát — a magyar természetírás csúcsa ez, amit azóta sem csinált utána senki. A könyv tempója maga is a nádas tempója: lassú, figyelő, ismétlődő ritmusú — és pont ettől működik ma jobban, mint valaha. Egy állandó zajban élő olvasónak a Tüskevár maga a digitális detox, papírból.
Olvasni nyugtató és tápláló: napok, évszakforduló és apró győzelmek viszik előre, fordulatok nélkül. Az a fajta könyv, amelyik után az ember kimegy a szabadba, és másképp néz körül. Matula kevés szavú, pontos, számonkérés nélküli mondatai nemzedékek óta tanítják észrevétlenül a türelmet — a történet folytatása, a Téli berek pedig ugyanezt a világot adja hóban: aki megszereti, kap még egy évszakot belőle.
Kinek való?
Neked való, ha lassú, elmerülős, természetközeli olvasmányra vágysz — ez a könyv lecsendesít a pörgetés helyett, és pont ezért hat ma frissebbnek, mint valaha. Ideális közös olvasmány nagyszülő és unoka, szülő és gyerek között: több nemzedék közös nyelve. És ha a Balaton környékét szereted, a könyv után más szemmel nézel majd a nádasokra. Ha Fekete Istvánnal ismerkednél, a Tüskevár és a Vuk a két nagy kapu — ez a kamaszoknak és felnőtteknek, az a kisebbeknek szól inkább.
Kinek nem feltétlenül?
Nem feltétlenül neked való, ha cselekményt, fordulatokat, feszültséget keresel — itt a történet maga a nyár, és aki akciót vár, unatkozni fog. A természetleírások hosszúak és részletesek: aki átlapozza őket, magát a könyvet lapozza át. És városi gyerekként a kamasz olvasónak eleinte idegen lehet ez a világ — pont úgy, ahogy Tutajosnak is az volt; ezt az ívet ki kell várni. A tévésorozat-nosztalgia önmagában kevés indok: a könyv lassúbb és mélyebb, mint a filmváltozat emléke — de aki hagyja, jobban meg is jutalmazza.
Ehhez hasonlót keresel?
Mondd meg, mi tetszett eddig, és személyre szabott ajánlót adunk.
Ajánlót kérek