Piranesi

Miért érdemes?

Van egy Ház, amely maga a világ: végtelen csarnokok sora, bennük ezernyi szobor, az alsó termekben tenger hullámzik, a felsőkben felhők járnak. A Házban egyetlen ember él: Piranesi, aki naplót vezet a csarnokokról, a madarakról és az árapályról — és aki boldog. Rajta kívül csak a Másik jár be hetente kétszer, egy elegáns férfi, aki egy nagy titok kutatásához kéri a segítségét. Ennyi a kiindulás — és többet nem is szabad tudni.

Mert a Piranesi az a fajta könyv, amelyet az olvasó Piranesivel együtt fejt meg: apró repedések jelennek meg a világ magyarázatában — egy szó, ami kilóg a sorból, egy emlék, aminek semmi keresnivalója ott —, és a napló bejegyzésein keresztül lassan, borzongatóan áll össze a kép. A rejtély megfejtése az élmény szíve, ezért itt egyetlen fordulatot sem árulunk el; sőt: fülszövegeket és ismertetőket is érdemes elkerülni.

A könyv legnagyobb csodája közben a hangulata: a Ház csarnokai, a szobrok, a dagály ritmusa különös nyugalmat árasztanak — a regény egyszerre szorongató rejtély és meditáció; olvasás közben az ember légzése lelassul. Piranesi jósága és rácsodálkozó figyelme pedig a kortárs irodalom egyik legtisztább elbeszélői hangja: ritka, hogy egy könyv főszereplőjét ennyire jó társaságnak érezze az ember.

Rövid, ékszerszerűen megmunkált regény — pár nap alatt elolvasható, de a Ház utána is sokáig visszahív. Susanna Clarke hosszú hallgatás után tért vissza vele, és világszerte rajongott kultuszkönyv lett: azok közé a művek közé tartozik, amelyekről az olvasói csillogó szemmel, de szándékosan keveset beszélnek — nehogy elrontsák másnak. A napló-forma külön telitalálat: Piranesi precíz, szeretetteljes bejegyzései — a csarnokok számozása, a madarak viselkedése, a halottak gondozása — együtt adják ki a Ház térképét és a rejtély kulcsait; az olvasó észrevétlenül válik maga is naplókutatóvá.