Szonettek

Miért érdemes?

Egy rövid versben egész gondolatmenet fordulhat meg. A beszélő képet állít eléd, következtetéseket von le belőle, majd a végén olykor átértékeli, amit addig biztosnak látszott mondani. Ezért érdemes lassan olvasni: a lezárás nemcsak összefoglal, új fényt is vethet a korábbi sorokra. A forma fegyelme és az érzelem bizonytalansága együtt működik. Egyazon hang lehet magabiztos, könyörgő vagy önmagával vitatkozó anélkül, hogy hosszú történetet kellene elbeszélnie.

Az idő visszatérő ellenfél, amely az arcot, a testet és az emlékezetet is megváltoztatja. A versek többféle választ próbálnak ki erre: az utódokban való fennmaradást, a költészet megőrző erejét, a pillanat elfogadását. A képek az évszakoktól a számadásokig terjednek, így az elmúlás egyszerre természeti folyamat és személyes veszteség. Különösen érdekes, amikor a nyelv maradandóságába vetett hit mellé rögtön odakerül a kétely, hogy a jövő olvasója vajon elhiszi-e az állításokat.

A kötődés verseiben a dicséret könnyen átfordul féltékenységbe vagy önmegalázásba. A beszélő néha pontosan látja saját önáltatását, mégsem tud kilépni belőle. Ettől a kötet érzelmi világa jóval változatosabb a szerelmes vallomások gyűjteményénél. A megszólítottakat nem szükséges biztos életrajzi személyekkel azonosítanod. A szövegek közötti kapcsolatok fontosak, de nem adnak minden részletében igazolható, egyetlen szerelmi történetet; a bizonytalan helyek az olvasás részei maradnak.

Kezdheted néhány verssel, majd visszatérhetsz a körülöttük állókhoz, hogy észrevedd a képek és érvek változását. Magyarul a fordítói döntések különösen hallhatóvá teszik, hol kerül hangsúly a ritmusra, a szójátékra vagy a beszéd természetességére. Nem kell egyszerre végigolvasnod a kötetet. Akkor találhatsz benne tartós örömöt, ha szereted újra megvizsgálni ugyanazt a néhány sort, és érdekel, miként férhet össze a ragaszkodás azzal, amit az ember saját gyengeségéről már tud.