A Foucault-inga

Miért érdemes?

A három szerkesztő játéka azért működik ennyire meggyőzően, mert ugyanazokat az eszközöket használja, mint egy valódi kutatás: jegyzeteket gyűjt, kapcsolatokat keres, időrendet szerkeszt és ellentmondásokat magyaráz meg. A különbség a kiinduló szándékban van. Casaubon, Belbo és Diotallevi tudja, hogy a nagy tervet ők állítják elő, mégis minden új egyezés erősíti a rendszer csábítását. Az olvasó velük együtt tapasztalja meg, milyen könnyű összekeverni a következetes szerkezetet az igazsággal. A kiadói közeg különösen pontos választás. A szereplők naponta találkoznak kéziratokkal, amelyek szerzői titkos rendekben, elveszett tudásban és világot irányító jelekben hisznek. Kezdetben szakmai irónia védi őket, később azonban saját műveltségükből építenek egy sokkal vonzóbb összeesküvést. A templomosoktól a rózsakeresztesekig minden hagyomány új csomóponttá válik, a számítógép pedig tekintélyt kölcsönöz a véletlen társításoknak. Belbo személyes története mélyebb tétet ad az intellektuális tréfának. A félelmek, elmulasztott döntések és vágyott hősiesség miatt a terv több lesz közös rejtvénynél: olyan történetté válik, amelyben ő maga is szerepet kaphat. Casaubon visszatekintő elbeszélése közben folyamatosan mérlegeli, hol kellett volna felismerniük a veszélyt. A regény így a hiszékenység mellett az alkotói hiúságról és a történetekbe menekített önképről is beszél. Ezt a könyvet akkor válaszd, ha szereted a sűrű kulturális utalásokat, a lassan összeálló szerkezeteket és az összeesküvés-elméletek működésének boncolását. Sok névvel, dokumentummal és eszmetörténeti kitérővel dolgozik, ezért nem gyors thrillerként érdemes olvasni. A figyelemért cserébe különösen pontos élményt ad arról, miként gyárt értelmet az ember a véletlenből. A végére maga az olvasás is vizsgálat tárgya lesz: mely kapcsolatokat fogadjuk el azért, mert szépen illeszkednek egy történetbe.